OUR PROJECTS

OUT OF SPACE Vol 1

Helyszín: Skurc

OUT OF SPACE Vol 2

Helyszín: Piana Offspace Gallery, Krakkow

Kiállítók: Bencs Dániel, Bencs Máté, Filip Rybkowski, Lázár Kristóf, Michal Sroka, Michal Zawada, Németh Dávid, Németh László, Szalay Krisztina, Üveges Mónika

Kurátor: Fülöp Tímea

Kiállítást megnyitja: Tayler Patrick

Zene: Mankind

Az artist-run spacek az intézményrendszer repedéseiben jönnek létre: az az igény hajtja őket, hogy a művészeti szcénát színesítsék, mivel a kereskedelmi galériák horizontjai tele vannak vakfoltokkal, az állami intézményekről pedig már rég lemondtunk. A nonprofit helyek születésével a művészet decentralizálódik, új hangok szólalnak meg a kis közösségek belső támogatása által. 
Hiába univerzálisak azonban ezek a tapasztalatok, a földrajzilag távol eső artist-run spacek mégis nagyon különbözőek. Ugyanazokat a célokat másképp szolgálják, hiszen alkalmazkodniuk kell az adott szociális és gazdasági körülményekhez, melyek országonként, városonként, gyakran még kerületenként is mások. 
Az Out of Space című kiállítás az első része egy lengyel (Piana Galeria) és egy magyar (Skurc Group) artist-run space kollaborációjának, mely az eltérő tapasztalatokat és lehetőségeket veti össze, annak tudatában, hogy a végső cél mégis ugyanaz. Az információátadásra és közös gondolkozásra épülő projekt lényege a kis közösségek egymáshoz közelítése, az intézményrendszeren kívüli támogatói háló bővítése.

A projekt második részére decemberben, Krakkóban kerül majd sor.

A projekt a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával valósul meg.

OUT OF SPACE

Artist-run spaces spring to life in the cracks of the institutional system: they are driven by the need to add more color to the art scene, as the horizons of commercial galleries are full of blind spots and we have given up on public institutions a long time ago. With the birth of non-profit spaces, art is becoming decentralised, new voices are being heard through the internal support of small communities. 
But even if these experiences are universal, geographically distant artist-run spaces are very different. They serve the same purposes in different ways, as they have to adapt to specific social and economic circumstances, which vary from country to country, city to city, and often even district to district. 
The exhibition Out of Space is the first part of a collaboration between a Polish (Piana Galeria) and a Hungarian (Skurc Group) artist-run space, bringing together their different experiences and possibilities, in the knowledge that the ultimate goal is the same. The project, based on information transfer and joint thinking, aims to bring small communities closer together, expanding the support network outside the institutional system.

The second part of the project will take place in December in Krakow.

Exhibiting artists: Bencs Dániel, Bencs Máté, Filip Rybkowski, Lázár Kristóf, Michal Sroka, Michal Zawada, Németh Dávid, Németh László, Szalay Krisztina, Üveges Mónika

The first part of the project took place in Budapest, at the end of October.
You can read about that here: https://artlocatormagazine.hu/out-of-space/

---

COLONY III.

Kiállítók: Németh Dávid, Üveges Mónika, Bencs Dániel, Lázár Kristóf, Szalay Krisztina, Bencs Máté, Németh László, Horváth Villő
Kurátor: Fülöp Tímea

A Colony néven futó művészeti fesztivál célja, hogy egyszerre mutassa be a Népszigeten működő műtermeket és művészeti csoportosulásokat. Az egykori hajójavító-telepen egy napra megnyílnak a látogatók előtt a zárt kapuk, beleshetnek a művészek környezetébe és ott kérdezhetnek a munkákról, a módszerekről, a személyes missziókról.

---

TURBÓ

TURBO /ˈtəːbəʊ/

főnév: turbófeltöltő; többes számú főnév: turbófeltöltők

A turbó kifejezés egy mozaikszó, az angol turbine boosted (turbina általi teljesítménynövelés) angol kifejezésből származik, a köznyelvben pedig a turbó feltöltőre utal. Utóbbit körülbelül a következőképpen lehet meghatározni: belsőégésű motoroknál használt teljesítménynövelő, energiát von ki a motorból, és ezt az energiát arra használja, hogy a motor levegő-bevitelét sűrített levegővel fokozza, ezzel a motor teljesítményét megnövelje.
A művészeti életben, főleg a közösségi média platformok felfutásával, egyre gyakoribb eset a gyors ütemben felívelő művészeti pálya. Gyorsan kell alkotni, hiszen a kiállítások is sorban jönnek, gyorsan kell megújulni a művészetben, és szélsebességgel kell reagálni a környezetre. Ezzel egyidőben azonban megnövekszik a művészekkel szemben tanúsított türelmetlenség, az igény az új, még nem látott munkák exkluzív megismerésére, bemutatására, megvásárlására. Mi az, ami a művészetet és művészeket hajtja a hatékonyabb teljesítés érdekében? Egyáltalán szükség van erre a felfokozott tempóra? És mi történik, ha a mai rohanó világban valaki pont az ellenkezőjét, a lassú szemlélődést találja célravezetőbbnek? A technológia fejlődése mellett van lehetősége a természetnek érvényesülni? És ki az, aki manapság még időt szakít a kontemplálásra?
A művészeti világban jól tetten érhető rohamtempóra, vagy azzal szembe helyezkedve reagál most a SKURC GROUP egy csoportos kiállítás keretein belül az idő fogalmára – legtöbbjük új, még nem látott munkáikkal.

Kiállító művészek: Bencs Dániel, Bencs Máté, Lázár Kristóf, Matisz Richárd, Németh Dávid, Németh László, Szalay Krisztina, Üveges Mónika

Kurátorok: Farkas Laura, Zsuró Zsu

TURBO /ˈtəːbəʊ/

noun: turbocharger; plural: turbochargers

The word turbo is an acronym for turbine booster (performance-enhancement via turbines) and commonly referred to as turbocharger. The latter can be explained like so: a performance booster in internal-combustion engines that diverts energy away from the engine and uses it in order to boost air intake via condensed air and therefore enhance the performance of the engine.
The sudden and steep rise of an artistic career has recently become a common phenomenon in the art world especially with the rise of social media platforms. One must create fast as exhibitions come one after the other and should renew their art fast and react to their environment rapidly. At the same time impatience towards artists, the need to encounter, exhibit, acquire new and exclusive artworks expands swiftly. What drives art and artists towards enhanced performance? Does an intensified pace have a validity in the art world at all? What happens when one finds unhurried observation more effective in today’s fast-paced world? Does nature have a chance to prevail concurrently with technological developments? Who takes the time for contemplation nowadays?
SKURC GROUP takes the chance to react on or oppose itself to time of the fast-paced art world in the form of a group show – some of them with new artworks.

---

LIQUID

There are these two young fish swimming along and they happen to meet an older fish
swimming the other way, who nods at them and says “Morning, boys. How’s the water?
And the two young fish swim on for a bit, and then eventually one of them looks over at the
other and goes What the hell is water?

David Foster Wallace- This is water

Két fiatal hal úszik a vízben.
Szembejön az öreg hal. 
Hé fiúk, milyen a víz?-kérdezi
A fiatal halak úsznak tovább majd az egyik megszólal: Te, mi az a víz?

David Foster Wallace- This is water- részlet

A kiállításon résztvevő művészek: Üveges Mónika, Németh Dávid, Matisz Richárd, Lázár Kristóf, Bencs Dániel, Németh László, Bencs Máté, Szalay Krisztina. 
kurátor: Farkas Laura

---

Colony II. / Rhizome

Kiállító művészek: Üveges Mónika, Németh Dávid, Matisz Richárd, Lázár Kristóf, Bencs Dániel, Németh László, Szalay Krisztina
Kurátor: Fülöp Tímea
„Szétszedtük az univerzumot, és fogalmunk sincs róla, hogyan rakjuk össze. Miután az előző évszázadban dollárbilliókat költöttünk a kutatásban a természet szétszedésére, csak most ismerjük be, hogy fogalmunk sincs arról, hogyan tovább – kivéve, hogy még apróbb darabokra szedjük.” Barabási Albert-László: Behálózva, Helikon, 2013.
A 20. században láttuk be, hogy a világ nem temporálisan és lokálisan határolt, különálló egységek szummája, hanem egy hálózat, sőt hálózatok hálózata, és csak a posztmodern tette kulcsfogalommá a rizómát. Ez azért történhetett meg, mert egy párhuzamos folyamat az episztemológiai tényeket hátrahagyva a történeti alapok keresése helyett a transzformációk vizsgálatába fogott – a rizómák ugyanis bár archeológiailag kutathatóak, de ozmózis által jönnek létre.
A transzformációk azért kiemelten fontosak, mert rajtuk keresztül fedezhető fel a kontinuitás, a rendszerben megbújó sorozatosság, a térben szétszórt tárgyak közös dimenziója, az idő. A rizómát eredményező ozmózis az a jelenség, amikor a két tengely, idő és tér, egymásra dől: a dimenziók fedésbe kerülnek.

---

OFFSPACE

Senkit ne tévesszen meg a Népsziget elnevezés: valójában egy félszigetről van szó. Egyes értelmező szótárak szerint a félsziget olyan belógó szárazföld, amelyet három oldalról víz határol, mások szerint olyan földnyelv, amely csak egy oldalán csatlakozik a szárazföldhöz – ugyanaz, de mégsem. A Népsziget (vagy Saban-sziget, Pesti-sziget, Újpesti-sziget, Szúnyog-sziget, Csigás-sziget, attól függ, hogy kit és mikor kérdezünk) esetében ez a csatlakozás a Zsilip utca (zsilip ~ olyan szerkezet, amely vízi járművek különböző magasságú vízfelületek közti felemelésére és lesüllyesztésére szolgál folyókon és csatornákon): itt találjuk a Skurcot (skurc ~ a perspektivikus ábrázolásban a távolabbi alakok látszólagos kisebbedése, illetve az alakok rövidülésben való ábrázolása), a MAHART hajójavító telepén. Az 1830-as években pont azért alakították félszigetté az akkor még valódi szigetet, hogy az így kapott öbölben téli kikötőt, hajógyárat építhessenek.

Mindez nem molyszagú felesleges információ, hanem az Offspace projekt magja: Szalay Krisztina fotósorozata ugyanis több akar lenni, mint műtárgyak reprodukciós gyűjteménye – a környezet nemcsak esztétizált díszletként funkcionál, hanem hol magyarázatként szolgál, hol interakcióba lép. Ezt megkönnyíti, hogy a tárgyak eleve szociokulturálisan kondicionáltak és a művészeti világ geopolitikai hatásaira jöttek létre – ami rajtuk történik, az a szűken és tágan vett környezet miatt történik, ami Szalay fotóin történik, az a történés felismerése és fókuszba helyezése. Ez érthető vizsgálódásként, de a művészeti központtól távol, az intézményi rendszeren kívül végzett kollaboráció vádló színezetet kap a rozsdaövezet posztindusztriális tengelyére helyezve. Hogy pontosan mi a vád és ki ellen szól, az minden fotó esetében más, hiszen az alapanyagtól, az ábrázolt műtárgytól és annak művészétől függ, de meghatározó tendenciának nevezhetjük a művi szigetségben összefoglalható felelőtlen emberi beavatkozást a természetbe, illetve a kötött formájú és zárt művészeti világot, melynek peremére szorulva dolgozik a hat művész – a hely tehát metaforikus tartalmakkal is bír.

Evidencia, hogy a kultúra egyidős a városok megszületésével, hiszen hallgatólagos egyezménnyel a kultúrát a társadalom szellemi életeként szoktuk definiálni, és ahogy Robert Redfield fogalmazott tanulmányában a városok kulturális szerepéről, a civilizáció történetét el lehet mondani a városok történeteként. A kultúrát antropológiai kifejezésként használja, amivel olyan körré teszi elméletét, melybe bárhol be lehet lépni, hiszen ha az egyes emberekből áll össze egésszé a kultúra, akkor az egyesből lehet következtetni az egészre, az egészből az egyesre, sőt ha a város lakmuszpapírja annak kultúrája, akkor a kultúrából megbecsülhető a város állapota, ahogy a város állapotából is a kultúra, márpedig a város mint a társadalom élettere sokat elmond magáról a társadalomról, különösen akkor, ha nem felejtjük el, hogy a várost tudatosan a természet ellentéteként kezeljük Szókratész óta (tudatalatt ez az oppozíció a mítoszokkal egyidős, gondoljunk a két világ között rekedt félig ember, félig kecske lényekre).

Anomáliák természetesen léteznek, ahogy egyedi esetek is, tehát érdemes bizonyos hibahatárral számolnunk, szubkultúrák vizsgálatakor pedig nem szabad kihagynunk azt az extra lépést, amely a szerzett információt ellenpontként összeveti a kanonikus átlaggal, és a lázadó gesztusból származó különbözettel számol. Mindez azonban nem változtat a tényen, miszerint a művészetet klasszikusan szociális intézményként határozzuk meg, hogy Milton C. Albrecht írását idézzük, ami nem a művészet mint olyan és a múzeumok összetévesztését jelenti, hanem azt, hogy egy szociológus szemszögéből a művészeti élet elsősorban interakciók sokasága. Az interakciót érthetjük egészen direkten, emberek közötti kapcsolatokként, vagy lefordíthatjuk hatástörténetre.

Németh László esetében ez egy képi rímként fejeződik ki: a Chinscan (2018, vegyes technika, vászon) fóliatranszfer mímeli a hajójavító telepre jellemző rozsdafoltokat, mintha a környezet a retinára égve kísérné el a művészt a műterembe – már nem tudja nem látni, hiába is hunyná le a szemét. A hatások rétegződnek, részlegesen el- és felfednek, ahogy kép a képben kilapítja a vakító fehér graffiti-négyzet a színesen hullámzó rozsdát – a mintával odavonzott tekintet fixál, mint a rögzítőlakk. Németh László festészete ott fogható meg, hogy mindig a hétköznapi benyomások nemesítetlen bevitelét láthatjuk: az önjelölt telepi gyerek őszinteséget játszik, holott inkább autentikusságról van szó. A különbség abban áll, hogy bár valóban nem ismeri a zöld mezőket és a búvópatakokat, a csengő-bongó erdőt szimbolikusan, így mindent műanyagszerűen és bomlás közben ábrázol mint a pusztulás neon-ünnepét, ahol az anyagok esztétikusan viharvertek – mondván ilyen az élet, koszos és kopott, de legalább tarka –, de nem akar megértve lenni. A szubkultúra, mainstream és magasművészet rétegződéséből nem az elrejtett titkot kell kiolvasni, a címbéli múzsát leleplezni, a művész pszichéjét felboncolni, hiszen nem ez a lényeg, hanem annak felismerése, hogy a pecsét feltörése közben elveszítjük a pecsétet.

A meg nem értettség természetesen a sikertelenség szinonimája a művészvilágban: így éleződik ki az ellentét művész és intézmény, művész és közönség között – a popularitás felé a lebutított kitárulkozás vezet, még akkor is, ha az nem valódi, a képi hallgatás nehezen emészthető. Szalay kompozíciója, amellett, hogy magyarázatként a valódi rozsda mellé illeszti a festett rozsdát, árulkodó Németh László attitűdjéről: az út lejt, de nincs más hátra, mint előre, így lehet átkelni az öböl poshadt vizén.

Üveges Mónika nem a retináján, hanem a kezében viszi magával környezetét a műterembe: a hagyományos keretet hajlott ágakra cseréli, szabálytalan formában feszíti fel a monokróm vásznat és az élénk latexet Viscosity IV. (2021, fotónyomat, vászon, poliészter, latex) című munkáján. A kapcsolódás így tehát magától értetődőbb és direktebb, mint Németh László esetében, hiszen képi rím helyett a szó szoros értelmében kézzel fogható hatástörténetről van szó, ahogy a kifejeződő segélykiáltás is ismerősebb vizekről csendül fel – a digitálisan torzított fotón növényi törmelékeket láthatunk, melyek a mesterséges anyaggal ellenpontozva rögtön a természet emberi manipulációjának gondolatköre felé sodornak minket. Üveges félelme tehát a természeti értelemben vett környezet felé irányul, a klímára, a szennyezésre, a géntechnológiára – az istent játszó emberre, mely hübriszébe fog belefulladni. 

Ez az óvatos, jövővel folyton számoló beállítottság azonban nem gyávaságból fakad, vagy a hagyományba vetett vak hitből: a folyóparton láncra felhúzott objekt ugyanis szándékosan zúzza szét azt, amit a képhordozóról tudni vélünk. Németh László azt kérdezi az intézményektől, hogy miért nem elég a kép képsége, Üveges azt, hogy miért csak az lehetne kép, ami egy szögről geometrikus téglalapként lóg a fallal párhuzamosan. Szalay vízszintesen osztott fotója visszaadja azt a merev rendszert, amibe a klasszikus keretek belekényszerítik a művészetet, és a színes sávok szimmetriájával pótolja azt, amit Üveges szabálytalan formáival elvetett. A rend tehát megváltoztatható, áthelyezhető, újra megtalálható – a környezettől melankolikus káoszba merülő tárgy is hordoz magában valamiféle bizakodást, amennyiben a felbomlás egyszerre egy ciklus kezdete és vége.

Lázár Kristóf is a természetes és a mesterséges mezsgyéjén jár, ha a fogalmakat átfordítjuk emberire és nem-emberire, ám esetében nem puszta határátlépésről van szó, hanem arról, hogy a vonal egyik oldaláról a másikra szökdécsel. Üvegeshez hasonlóan az alkotás során igénybe veszi a digitális képmanipulációt, ahelyett azonban, hogy a szerves biológiához próbálna ezen át közelíteni, éppen távolodik tőle – az irányítást egy mesterséges intelligencia kezébe adja. A Szalay fotóján Dunába szórt képek ugyanis úgy jönnek létre, hogy Lázár digitális skicceit egy algoritmus tölti ki színnel és textúrával: az eredmény a mesterséges intelligencia felismerőképességétől függ. Ezt érthetjük ember és gép együttműködéseként, szimbiotikus háziasításként (Lázár a gépet tanítja nézni, a gép Lázárt félreérthetetlenül kifejezni), vagy rámutathatunk a folyamatban rejlő, világosan elkülönülő stációkra.

A vízben lebegő képek ezt teszik: Szalay kompozíciója tulajdonképpen egy állomás, a sokadik azután, hogy Lázár elhatározta, mit rajzol, azt a gép segítségével megtette, a gép a rajzot kisajátította, Lázár a kiegészített képet korrigálta, majd egy nyomtatónak átadta, ami torzított színekkel kiköpte a fizikai valóságba, hogy aztán a folyóba hajítsák. A csúcstechnológiát egy hanyag mozdulattal visszaveti a természetbe, pontosabban a környezetbe, mivel a mesterséges öböl csak bajosan nevezhető az érintetlen természet lágy ölének. Az egész olyan, mint ember és gép teniszmeccse, ahol követni is nehéz, hogy kinél van a szerva – ez volna a lényeg. Az emberi és nem-emberi szereplők között vizuálisan nem érzékelhető az ellentét, a digitális képek festőiek, így bukik felszínre a tudat és digitalitás keresztszennyeződése – a mechanikus világ elsüllyedt, mint Atlantisz.

Németh Dávid búvár helyett űrhajós akar lenni – a meglátás nem nélkülözi a humort, ahogy a kép sem, mégis a lehető legkomolyabb összefoglalása az Austranautának (2020, olaj, akril, spray, vászon). A jelentése ugyanis kétélű penge, mindkettő egyformán éles: vonatkoztatható egyrészt arra, hogy az absztrakt expresszionizmust hajlamosak vagyunk Rorschach-tesztként kezelni, vagyis a művészet olykor a pszichoanalízis igáslova, aminek minél mélyebbre kell szántania – hogy aztán beleragadjunk a frissen átforgatott földbe. A színkavalkád tehát olvasható a komolykodó komorság tagadásaként, kevésbé groteszken, mint Lázár torz formáiban, ha pedig az alig kordában tartott agressziót is figyelembe vesszük, ami ott van a kollázs pankrációszerűségében, akkor Németh Dávid rokoníthatóvá válik Németh Lászlóval a dacon keresztül, azzal a kikötéssel, hogy míg Németh László egészében negálja az értelmet, addig Németh Dávid metafizikai szintre helyezi.

A probléma ezzel nincs megoldva: a metafizika olyan magasan van, hogy nem érjük el, így maradnak meg plazmaállapotban az élményalapú sejtések – Szalay kompozíciója kilövőállássá teszi a hajódaru oldalát, innen indulhatunk a csillagok közt keresni az értelmet. A felszállást kísérő robbanásban megtaláljuk az űrhajóslét másik élét: az elvágyódás egyben ítélet is, a kisszerű és iszamos gondolkodás dühös elutasítása (a fotósorozat ezen a ponton elhagyta a folyópartot, és a félsziget belseje felé fordult), ami egyben pusztítás is, hiszen nem elégszik meg a csendes távozással – a szellemi tarlóként megélt művészeti közeget legszívesebben felégetné.

Matisz Richárd négy munkájának elhelyezése nemcsak a repülés utáni leszállás, hanem lejtmenet: a daru oldalán és a bokronok szétszórt képek negatív jóslattal bírnak, a stilizált virágformák részletei elvesznek a sötét vonalak között – halott virágot a virágtalan kertbe. Üvegeshez képest fordított az irány, Matisz ahelyett, hogy a természetet vinné be a műterembe, onnan viszi ki azt, ami előfeltételezi, hogy az kintről valamiért hiányzik. A képek sötétsége tükröződik a fotó fényviszonyaiban, a liliomok a francia gótika borongása felé vezetnek – amit látunk, az már nem is természetvédelem, mintha ahhoz már rég késő volna, csak dicstelen gyászszertartás.

Ironikus módon Szalay fotója meghagyja azt az utat is, hogy a műtárgyakra mint oda nem illő elemekre ismerjünk rá – Lázár esetében ez egészen egyértelmű volt, mivel a képek szinte uszadéknak tűntek, Matisznál ez a szabályos elrendezés miatt kevésbé tolakodó benyomás, mégis jelen van. A képek olyanok, mint a letépett plakátok, amiket csak a szél sodort arra, vagyis a virágot ábrázoló vásznak betolakodók, az idegennél is idegenebbek, és valami belső asszociáció alapján hulladéknak tűnnek: művészet és környezet viszonyának köre bezárul.

Bencs Dániel festménye nem azért a legvidámabb műtárgy az egész sorozatban, mert a Funky Bouquet (2021, olaj, festékszóró, mintás textilek, vászon) egy virágcsendélet, hiszen még az élénk színekbe és a játékos asszociációkba is belefér egy globalizáció elleni intés, hanem azért, mert nélkülözi a haragot. Általános attitűdjében Üvegeshez hasonlítható: a növényi motívumok a természetvédelem melletti elköteleződést szimbolizálják, és felvetnek bizonyos kételyeket az emberi beavatkozással szemben, amennyiben a termékként kezelt egzotikus növények-gyümölcsök a fél világot átutazzák, hogy gyorsan romló asztaldísszé váljanak. Hiányzik azonban belőle az Üvegesre jellemző melankólia – azt burkoltan Szalay fotójából kapjuk meg, ha a kockás vászon-téglafal rímet nem vizuálisan értjük, mint Németh Lászlónál, hanem tartalmilag, mint Üvegesnél, amikor is a csokorral együtt természetes-mesterséges ellentétként jelenik meg.

A természetest felfoghatjuk hagyományosként is, ha ki akarunk lépni a szokványos oppozícióból, mivel a textilek ódivatú mintája lehetővé teszi, hogy a látványt személyes múlthoz kapcsoljuk. Nagyanyáink asztalán nem volt sárkánygyümölcs és orchidea, az alma és a pipacs pont jó volt – ebben a megelégedő vállrándításban, ami legalább annyira sztoikus, mint keletien spirituális, van a harag hiányának kulcsa. Bencs édene nem valahol máshol van, vagy valami helyén, vagy valamin változtatva, hanem itt és most, annyival, amire szükség van, semmivel sem többel – az intés tehát valójában egy kérés, hogy az állandó többre vágyás oltárán ne áldozzuk fel azt, ami szükséges és elég.

Fülöp Tímea

---

TÖREDEKÉKEK / FRAGAGMENTS

2021.01.15 – 2021.02.05.

RÉSZTVEVŐ MŰVÉSZEK / EXHIBITING ARTISTS:BENCS Dániel | LÁZÁR Kristóf | MATISZ Richárd | NÉMETH Dávid | NÉMETH László | ÜVEGES MónikaKURÁTOR / CURATOR: BENCE Bettina

MAMŰ Galéria

A címül szolgáló szó egy véletlen elírás által többletjelentésre tett szert, így formailag hasonlóvá vált tartalmához.„A szétesés a fragmentáció és feloldódás folyamatának mytopoetikus megjelenése, amely megújuláshoz vezethet. A halál családjába tartozó szétesés felszólítja a termékenységet és a feltámadást, felszabadítva a libidót a védekező struktúrák lebontásával, amíg csak a személyiség csontjai maradnak, amelyekre új test jön létre. Ennek a folyamatnak a varázsát a finomság és a stabilitás feláldozása képezi. A megbomlás túlélése az áldozat és a teremtés, a szenvedés és az átalakulás közötti intimitást indítja el.” (Eliade, Mircea. Shamanism. NY, 1964.)A csoport tagjai a töredékesség értelmezéséhez különböző motivációval jutnak el, mégis azonos formanyelvvel. A töredékesség lehet egy alapvető értelmetlenség vagy az értelmezés eszköze.

/F R A G A G M E N T S

The word chosen as the title gained additional meaning by a random mispelling, this way becoming formally similar to it’s substance.”Dismemberment is a mythopoetic rendering of the process of fragmentation and dissolution, which may lead to differentiation and renewal. Belonging to the family of “death mysteries,” dismemberment calls forth fertility and resurrection, freeing libido by breaking down defensive structures until only the bones of the personality remain, upon which a new body is created. The magic of this process is gained by the sacrifice of finitude and stability. Surviving dismemberment initiates one into the intimacy between sacrifice and creation, suffering and transformation” (Eliade, Mircea. Shamanism. NY, 1964.)The members of the group come to the interpretation of fragmentation with different motivations, yet with the same formal language. Fragmentation can be essential nonsense or a tool of interpretation.

---

COLONY I.

Az új művészeti kitelepülések, független helyszínek, stúdiók a képző- és iparművészeti önállóságra törekednek az újonnan meghódított és egyre inkább kiépülő Népsziget északi részén, a volt Mahart hajójavító telep területén. A központból kivándorolva, azonos célokkal elfoglalt területen új kolóniába rendeződnek ezek a kezdeményezések és kialakítanak egy saját autonóm mikroközösséget. A Népszigeten a klasszikus, hagyományos európai elemek “egzotikus” kiegészítőkkel vegyülnek. Az itt alkotó művészek ennek a közegnek a katalizátorai, így egy összművészeti kiállítás keretein belül kerülnek bemutatásra. Továbbá megnyitjuk a telep művészeti helyeit a látogatók számára, hogy a különböző műhelyekbe, műtermekbe is bepillantást nyerhessenek, jobban megismerjék ezeket a projekteket. A kiállításon túl tartalmasabb programot is biztosítunk a kilátogatók számára – workshop, beszélgetés, zene és sütögetés is kapcsolódni fog az egész napos eseményhez. 

Kiállító művészek: Bódi Marianna, Gaul Péter, Gyuris Róbert, G. Horváth Boglárka, Matisz Richárd, Miksa Bálint, Németh Dávid, Németh László, Nunkovics Róbert, Péli Barna, Székely Dávid Attila, Székely Ian, Székó Gábor, Üveges Mónika, Zenovitz Zénó

Kurátor: Bence Bettina 

---